Egy kis történet... hogy rólunk is leguruljon az első szürke pont...

A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester mûhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsiny falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette õket és ugyanabban a faluban laktak. <em>Aranyos kis történet, olvassátok tovább!</em> 

A foltmanók egész életükben minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak.
Minden manónak volt egy doboza tele arany  csillag matricákkal és egy másik doboza
tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták és mást sem csináltak, mint csillagokat
vagy pontokat ragasztgattak egymásra. A csinosak és jóvágásúak, akik szépen
csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából
készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra
számíthattak. A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyik könnyedén a feje fölé emelt
hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat
használtak vagy gyönyörû dalokat énekeltek. Õket mindenki elárasztotta csillaggal.
Némely foltmanónak egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól
érezték magukat, mikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki,
hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.

Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott.
Pancsinelló is ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett.
Erre persze rögtön köréje gyûltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke
pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el.
Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg,
amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idõ után olyan sok szürke pont lett
rajta,hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik,
például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot
szerez. Sõt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot,
pusztán azért, mert látták, már úgyis olyan sok van rajta."Sok szürke pontot érdemel –
mondogatták egymásnak-  Õ aztán tényleg nem jó foltmanó!" Egy idõ után maga
Pancsinelló is elhitte ezt. "Nem vagyok jó foltmanó" - gondolta. Amikor nagy ritkán
kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt.
Köztük jobban érezte magát. Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más
volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag sem pont. Egyszerûen foltmanó volt.
Lúciának hívták. Nem mintha a többi manó nem ragasztott volna rá matricákat - csak
azok egyszerûen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá, és
ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy
csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett! "Én is ilyen akarok
lenni!- gondolta Pancsinelló. - Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!"
Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges, hogy neki nincs egyetlen
matricája sem."Ó, nem nagy ügy! - válaszolta Lúcia. - Egyszerûen csak minden nap
meglátogatom Élit.""Élit?" "Igen, Élit a fafaragót. Jót ücsörgök a mûhelyében.""De
miért?" "Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!" Ezzel a matrica nélküli manó
megfordult és elment."Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem?" - kiáltott utána
Pancsinelló. De Lúcia ezt már nem hallotta meg. Így aztán Pancsinelló hazament. Leült
az ablak elé és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók csillagokat és szürke
pontokat osztogatva egymásnak. "Ez így nincs rendjén" - suttogta, és elhatározta, hogy
elmegy Élihez. Felkapaszkodott a hegytetõre vezetõ keskeny ösvényen, és belépett a
nagy mûhelybe. Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli
a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács
nyele olyan hosszú volt, mint az õ karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé.
Ekkor meghallotta a nevét. "Pancsinelló!" - hallatszott egy mély, erõs hang. Pancsinelló
megállt. "Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb,hadd nézlek meg!"
Pancsinelló megfordult és ránézett a nagydarabszakállas mesterre. "Te tudod a
nevemet?" - kérdezte a kis manó. "Persze, hogy tudom! Én alkottalak!" Éli lehajolt,
felemelte és maga mellé ültette a padra. "Hm" - szólalt meg a mester elgondolkozva,
miközben a szürke pontokat nézte. " Úgy látom gyûjtöttél néhány rosszpontot!"Nem
akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!""Gyermekem, elõttem nem kell
védekezned, én nem foglalkozom azzal, mit gondolnak rólad a foltmanók."  "Tényleg?"
"Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik õk, hogy jó vagy rossz pontokat
osztogassanak? Õk is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit õk gondolnak, az semmit
sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon
értékes manó vagy!" Pancsinelló felnevetett. "Én értékes?! Ugyan mitõl? Nem tudok
gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én
neked?"Éli Pancsinellóra nézett, rátette a kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így
szólt: "Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem." Pancsinellóra még soha senki nem
nézett így - különösen nem az, aki alkotta õt. Nem is tudta, mit mondjon. "Minden nap
vártam, hogy eljössz!" - folytatta Éli."Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel,akin
nem voltak matricák"- mondta Pancsinelló "Tudom. Mesélt rólad.""Rajta miért nem
tapadnak meg a matricák?" A fafaragó nagyon kedvesen beszélt:"Azért, mert
elhatározta, hogy neki fontosabb, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A
matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod.""Micsoda?""A matricák csak akkor
ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál
kevésbé aggódsz a matricák miatt. Érted?” "Hát, még nem nagyon..." Éli
elmosolyodott. "Idõvel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelõre
elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy
nekem."Éli letette Pancsinellót a földre."Ne felejtsd el - mondta, miközben a foltmanó
elindult az ajtó felé -, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem
hibázom!" Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta: "Azt hiszem, komolyan
mondja!"És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.

 (Max Lucado)