Kilenc évtized kisebbségben

<span style="font-size: 12px; font-family: arial, sans-serif; border-collapse: collapse" class="Apple-style-span">Egy hazai újságban (Hét Nap) meghírdettek egy pályázatot, a trianoni békeszerződés emlékére címezve, <strong>&quot;Kilenc évtized kisebbségben&quot; </strong>. A pályázaton résztvevők a riport, interjú, visszaemlékezés és portré műfajában azt fejthették ki, hogyan élte meg a (délvidéki) magyar közösség az elmúlt kilenc évtizedet. Hogyan élték meg annak tagjai nem a sorstalanság, hanem a kisebbségi sors állapotát. Jómagam is írtam egy munkát, ami Ili és Surján László közreműködésével a harmadik díjat nyerte el. Ezúton is szeretném megköszönni nekik!</span>

Kilenc évtized kisebbségben

Vannak, akik azt állítják, hogysok esetben nagy hátrányokkal indítunk, mi határon túli magyar fiatalok, hiszenpontosan kilencven éve elvették magyarság adta jogainkat, elszakítottak minketaz anyaországtól. Keservesen töltöttük a lassan egy évszázados időszakot.Sokakat meghurcoltak, elcsitítottak, elűztek, ha magyarnak merték vallanimagukat. Kilenc évtized kisebbségben nagyban hozzájárult az életfelfogásunkhoz,a küzdeni vágyásunkhoz és ahhoz, hogy meg akarjuk mutatni kik is vagyunk mi.Innen a határon túlról mutatunk példát az anyaországiaknak, hogy mindig érdemesküzdeni, soha fel nem adni és hinni kell a szebb jövőben

Délvidék, melyet a szerbelnevezés (Vojvodina) alapján helytelenül a magyarok is Vajdaságnak neveznek,920 évig a Magyar Királyság része volt, erről gazdag írott forrásaink vannak. Majda török hódoltság évtizedeiben a magyarság óriási vérveszteséget szenvedett, sezek a vidékek elnéptelenedtek. Ez a tény és a törökök első vereségei lehetővétették egy nem túl jelentős szerb népesség beszivárgását az elnéptelenedetttelepülésekbe, még mielőtt a magyarok visszatelepedhettek volna Felvidékről. Az 1690-es nagy szerb bevándorlás idején azonban már jelentősebb szerb népességérkezett, de még ekkor sem a szerbség volt az egyedüli etnikum e vidéken. A Rákóczi-szabadságharc leverése után soknemzetiségű népesség költözött Európaminden részéből e termékeny földre. Felsőbbségi, szuverenitási, önállósulásraés elszakadásra lehetőséget nyújtó jogokat azonban nem kaptak ezeken a területeken;előjogaik csupán ideiglenes tartózkodásra szorítkoztak. Mária Terézia és II.József uralkodása idején a Magyar Királyság alapjában vévetöbbnemzetiségűvé vált és maradt 1918-ig. A nagyméretű vándormozgalmaknagytömegű asszimilációs folyamatot indítanak el. A szerb demográfusok iselismerik, hogy ez a folyamat egészen a XIX. század végéig erőszakmentesenzajlott a magyarság részéről. Ez annak tudható be, hogy Európában, abban azidőben az ipari fejlődés a Habsburg Birodalom területén volt a legintenzívebb. A magyar nyelv, a magyar nemzeti hovatartozás, a magyar közösséghez valóragaszkodás vállalása nem az erőszakos asszimiláció módszereivel történt.

Ez a kis történelmi bevezető utántérnék rá pályázatom két főszereplőjére, akikkel beszélni tudtam az elmúltidőszak eseményeiről Az egyik személy nagyon közel áll hozzám, a már sokmindent megélt dédnagymamám, a másik Surján László, Európai Parlamentiképviselő, kolozsvári születésű ember; európai kereszténydemokrataként ahatáron túli magyarság sorsát szívén viselő, hiteles közéleti személyiség.Nagymamámmal családias légkörben tárgyaltuk ki az igazságtalan döntést,helyzetet és annak következményeit. Közösen mélyedtünk el a történelemútvesztőiben. Dédnagymamám emlékei és az iskolában szerzett tudásom eredményekénta következőkre jutottunk.

A magyar népesség helyzete 1918-1945 között

Az I. világháború vége, anagyhatalmi döntéssel kierőszakolt igazságtalan béke a magyar népesség számánakcsökkenését hozta magával, valamint nagyszámú szerb népesség betelepítését.Alig volt a magyar népesség szempontjából tragikusabb esemény a trianonibékekötésnél. Ismeretes, hogy e területek csakis annak alapján kerültek szerbfennhatóság alá, hogy a szerbek számához hozzáadták a horvátok, bunyevácok ésmás szlávok számát. E nélkül nem sikerült volna kimutatni a szerbek relatívtöbbségét. Amit végül nem csak a magyarok szenvedtek el, hanem megéreztékvállukon a terhet horvát és bunjevác vállak is.

A szerbek a két világháborúközött minden erőszakos eljárást bevetettek a politikába a magyar népességarányának csökkentése érdekében. Módszereik: az elűzetés az ősi szülőföldről, ahírhedt névelemzés, az erőszakos egyházi áttérítés, a még szülőföldjükön maradttisztviselők és tanárok célzatos áthelyezése a magyarlakta területektől távoleső részekre, a gazdasági és kulturális gócpontok leépítése és egyebek voltak.

Részleteiben ez így nézett ki. Hivataloskimutatások szerint csupán 1918-1921 között több tízezer magyart űztek elBácskából, Bánátból és Baranyából. E szám azokat tartalmazza, akikethivatalosan elbocsátottak állásukból. Ehhez sok esetben hozzá kell adni acsaládtagjaik számát is, sőt azokat is figyelembe kell venni, akikről nemkészült írásos bejegyzés.

A névelemzés különösen megalázó eljárásnakbizonyult. Ezt a szerb hatóságok végezték: ők döntötték el, mi a magyar, és kia magyar. Ha megítélésük szerint valakinek a neve nem volt eléggé magyaroshangzású, szerbnek minősítették. Az intézkedés célja az volt, hogy lehetetlennétegye a magyarok számára azt, hogy eleget tegyenek bizonyos statisztikai és máskövetelményeknek az iskolába iratkozásnál, a szavazásnál és másutt. Amindennapok szintjén a szerbek harcot indítottak a magyar írás, beszéd, tanításés tanulás ellen. A magyar nyelvű könyveket megsemmisítették. A pedagógusoknagy részét kiutasították Jugoszlávia területéről, vagy az ország távolividékeire helyezték át. Ezekkel az intézkedésekkel megszüntették az önállómagyar iskolarendszert. A tanulók szüleit származás-igazoltatási eljárásnakvetették alá. Több nemzedékre visszamenőleg be kellett mindenkinek bizonyítaniamagyar eredetét. A cél az volt, hogy csökkentsék annak a lehetőségét, hogy aszülők eleget tegyenek a törvény adta lehetőségeknek a magyar tagozat megnyitásához.A létrehozott ún. magyar tagozatok is csak névleg voltak magyar tannyelvűek.

A görög katolikus magyarokat önkényesen szerbpravoszlávokká nyilvánították, holott semmi közük nem volt sem a szerbnyelvhez, sem a pravoszláv valláshoz. És ez még a jobbik esetek közé sorolható,ugyanis több alkalommal megtiltották a vallásgyakorlást is.

Rövid idő alatt csaknem százezer,államilag a legnagyobb kedvezményekben részesített szerbet telepítettekDélvidékre. A közvállalatokban és közhivatalokban kizárólag szerbeketfoglalkoztattak.

A Vajdaságban véghezvitt földreformból (ez amagyar nagybirtokok felosztásán alapult) teljesen kizárták a magyar kisebbséget,csak és kizárólag szerb nemzetiségű földigénylő között osztották szét. A magyarföldbirtokos osztály megsemmisítése következtében a magyar kereskedő- és iparosréteg is elvesztette nyersanyagtermelő bázisát és a vevőközönségét is.

1920-tól szinte napjainkig aztapasztalható, hogy a szerb vállalkozó, illetve munkaadó csak szerb nemzetiségűmunkavállalót volt hajlandó foglalkoztatni;

 

A magyar bankokat felszámolták, aszerb bankok magyar vállalkozónak nem nyújtottak hitelt. Fölszámolták a magyartakarékszövetkezeteket is.

Mihelyt a szerb állam elégerősnek érezte magát, megtiltotta a magyarok számára, hogy politikaiközösségként szerveződjön, sőt a magyar nyelv használatát is mindenütt aközéletben és az állami szolgálatban („Beszélj államnyelven!" - ez voltkiírva mindenütt) - emlékeztethet minket egy a közelmúlt aktualitására, aszlovák nyelvtörvényre.

Szinte teljesen felszámolták a magyar nyelvű középfokú oktatást, azáltalános iskoláztatást pedig szétzilálták. Botrányos intézkedéseket hajtottak végreaz oktatás területén. Két-három év leforgása alatt a 645 magyar tannyelvűáltalános iskolából 204 maradt. A fennmaradt iskoláknak csak egy részében folytmagyar tannyelvű oktatás. A 277 óvodából mindössze 27 maradt.

Tovább sorolhatnám az ehhezhasonló intézkedéseket, de nem az a célom, hogy visszaidézzem azt az időszakot,ugyanis többen emlékeznek rá, mint amennyire szükség lenne, hanem inkább meglátnibenne a változást igénylő reményt és kiemelni az azóta történő fejlődés alapköveit.

Magyarországa második világháború után vette csak tudomásul a trianoni békeszerződés általkijelölt új határokat. A kommunizmus idején nem volt divat előhozakodni vele. 1945 utánMagyarországon nem demokratikus berendezkedés alakult ki, és 1989-ig Trianont,a nemzeti kérdéseket, a kisebbségek helyzetét, mint minden más kényes kérdést,a szőnyeg alá söpörték. Mivel megvitatásuk még csak húsz éve zajlik, sajnos azország sok értékes évet és ezzel együtt sok tanulságot is elvesztett. A világsok mindent átértékelt azóta, és az egymással szemben sérelmeket dédelgető nemzetekszép lassan egymásra találtak. Felteszem a kérdést, vajon politikusaink miértnem azért küzdenek, hogy a kisebbségben élő magyarok maximális jogokat élvezhessenekaz adott országban? Ha sikerül társadalmi egyenlőséget elérni, és megvan aszólás, a hitgyakorlás, a letelepedés, az érvényesülés szabadsága, akkor ahatár egyre kevésbé fontos. A nagy Magyarországot a Nobel-díjak száma,világhírű költőink, zeneszerzőink, természettudósaink, feltalálóink mutatjákmeg Európának, és nem az, hogy milyen matricát teszünk a kocsinkra.

Magyarország 1920. június 4-énírta alá a trianoni szerződést. Azóta pontosan kilencven év telt el és mégmindig szóvirágokkal beszélnek erről a kényes kérdésről. Ennek egyik okát abbanlátom, hogy máig egy régről ránk maradt beidegződés köti görcsbe a közbeszédet meghatározóértelmiségiek száját, akik ezért célszerűségi szempontok alapján döntik el,hogy miről érdemes társadalmi vitát kezdeményezni, vagyis inkább, hogy mirőlnem érdemes beszélni. Hiányolom azt az új, józan gondolkodású, racionális, kétlábbal a földön álló, képzett értelmiséget, amely - mint a nemzet egyiklegsúlyosabb problémáját - Trianon kérdését is terítékre tűzi, és alaposanátbeszéli a következményeit.

Pontosan emiatt fordultam másikbeszélgetőtársamhoz, aki immáron 2004 óta képviseli Magyarországot az EurópaiParlamentben és nem titkolt szándéka Trianon sebeinek ápolása és begyógyítása.Feladatául érzi a Kárpát-medence összefogásának hirdetését és megteremtését,amihez már megtette az első lépéseket. Surján László úrral beszélgettem Trianonkérdéséről és arról az Alapítványról, aminek jómagam is tagja vagyok, ő pedigteljes odaadással támogatója.

Máig érthetetlen számomra, hogy miért nem használtuk ki azt a rendszerváltáskorkeletkezett kegyelmi helyzetet, amikor a magyar érdekeket nyolcvan év utánvégre megjeleníthettük volna a nemzetközi porondon. A Nyugat akkor még rugalmasés nyitott volt a Közép-Európában megoldásra váró kisebbségi problémára.  Ön szerint minek köszönhető ez a nagymértékűmeghunyászkodás? Hol lehetett a hiba?

-         Sajnosa helyzetértékelés téves. A Nyugat valóban elismerte, hogy a szovjet rendszerösszeomlásában, Németország újraegyesítésében kiemelt szerepünk volt, de méglegjobb barátaink is csak óvatosságra intettek, nekik gyors volt a mi tempónk.A kisebbségi kérdést részben nem értik a nyugatiak, részben félreértik.Ráadásul többeknek van olyan, már beolvasztott kisebbsége, akiknek az öntudatraébredése félelmet vált ki a többségiekben. Az első szabadon választott magyarkormány miniszterelnöke nem vádolható azzal, hogy semmit nem tett. Kijelentése,hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének érzi magát, ma is vízválasztóa magyar politikában. Ez a kormány építette ki Budapest és a határon túlimagyar pártok közötti rendszeres kapcsolatokat. Ekkor sikerült Orbán Viktornaka liberálisoknál, nekem, mint a Kereszténydemokrata Néppárt elnökének akereszténydemokrata szervezeteknél megértetni, sőt írásba foglalni, hogy akisebbségek védelme emberi jog körébe tartozó kötelessége a többségi nemzetnek.Hogy ez kevés? Persze. De a politika a lehetséges megvalósításának művészete.

Jómagam - jelen körülmények között - egyetlen receptet látok aTrianon-trauma föloldására: az önrendelkezés és a regionalizmus elve fölkínáljaszámunkra a magyarság által lakott területeken a szép fokozatosan kialakulóautonómiák rendszerét, melynek folyómányaként létrehozható egy új, magyar,korszerű nemzetstruktúra. A Vajdaság idén megszerezte autonómiáját, mennyiesélyt lát a többi határon túli terület önállósulására?

-         Avajdasági autonómia jó dolog, de nem a magyarság autonómiája. Azzal azonbanmaradéktalanul egyetértek, hogy most a regionalizmus és az önrendelkezés avezérlő csillagaink. E törekvések mindenütt félelmet váltanak ki, pedig azautonómia nem a probléma, hanem a megoldás. Idő kell, és következetesség, amagyarságon belül a kérdésben kialakított egység. Ez utóbbi bizony gyakranhiánycikk. A Trianon-traumának nincs megoldása, de jó a kérdésben a szó:föloldása még lehet. Ez pedig épp az önrendelkezés, a személyé, azokban azügyekben, amik rá tartoznak, a településé ugyancsak. E téren nem kelltöbbletjogot követelni, csak annyit, amennyi egy szerb vagy román városban ismegvan.

Határon túli magyar fiatalként kijelenthetem, hogy fájó pont voltmindannyiunk életében a 2004-es népszavazás Magyarországon. Valóban ennyire nemkellünk az anyaországnak vagy ez a döntés más valaminek tudható be?

-         Ez aszerencsétlen népszavazás több szempontból hiba volt. Kezdeményezni sem kellettvolna, mert a kérdés túl bonyolult alkotmányos probléma, s Magyarországon sokmás országhoz hasonlóan az alkotmány dolgában sem lehet népszavazni. De ha mársor került rá, akkor gyalázat, hogy azaz eredmény született, ami.  Azt álmában sem gondolta az ember, hogy amagyar miniszterelnök képes lesz az emberek önzésére támaszkodva a kérdéselutasítása mellett érvelni. Ráadásul hamisan, mert a magyar állampolgárságazokon a területeken, amelyekre hivatkoztak, (szociális és családi támogatások,egészségügy, nyugdíj) nem ad többletjogot senkinek. Hamis, hazug volt a kormányvezette kampány, s hatására sokan otthon maradtak. A leadott szavazatoktöbbsége ugyan az igen volt, de az alacsony részvétel bizony mérhetetlenönzésre és részvétlenségre utal. Beteg a nemzet, nagy beteg. A gyógyulás nemegyszerű, hiszen egész nemzetek másképp betegek, mint az egyes emberek. Nemlesz egyszerű, de nem lehetetlen.

Bevezetőmben már említést tettem arról az Alapítványról, aminek Ön istámogatója, és amit még fontos tudni róla, hogy önkéntesek százai fáradoznak, aKárpát-medencei fiatalok felvirágoztatásának érdekében. A II. Rákóczi FerencAlapítvány munkáját szerte aKárpát-medencében elismerik és tisztelik. A határon túli magyar fiatalokrészére szervezett programsorozatait, a MagyarságismeretiMozgótábort (Students Without Boundaries), amelyet idén 16. alkalommalrendezett meg, 2008-ban az Európai parlament kitüntette és ezzel elnyerteaz Európai Unió Ifjúsági Károly Díját (Charlemagne Award) éstalálkozóit, amit 3 havi rendszerességgel rendeznek meg, mindig valami céllalegybefűzve. Az Európai Parlamenttel való jó viszony, azóta semszakadt meg, sőt még inkább elmélyült. Pár szóban szeretném, ha jellemezné azAlapítványt, munkásságát, és ha mesélne arról, hogy mit jelent ez az Ön számára,és hogy miben segíti elő a határon túli magyarság sorsát?

-         A Magyarságismereti Mozgótábor a legjobb civil kezdeményezés, amit ismerek. Többmint másfél évtizedes eredményes munka, évente 150 határon túli fiatal számáranagy lehetőség egymással és az anyaországgal való megismerkedésre. Ebben akeservesen szétszakadt magyar világban számomra az összetartozás jele, s afiatalok lelkesedése egyben remény is, magára találhat, megújulhat még anemzet, bármennyire is fáradtnak, öregesnek, elkényelmesedettnek, bűnösneklátszik. Lassan kétezer körül van a rákóczisok száma, ami azt jelenti, hogy akiehhez a közösséghez tartozik, szinte bárhol a Kárpát-medencében hamarismerősre, segítőkész társra talál. Mert a Rákóczi család tagjai tudják:összetartozunk. Nekem öröm és megtiszteltetés, hogy egy kicsit engem isbefogadtak.