Nézz velem tűzijátékot!

néhány gondolat az ismét találkozásról... Augusztus 19 és 21 között került megrendezésre a Rákóczi Családi Kör soros, budapesti találkozója, amelyen a négy elszakított terület (Felvidék, Kárpátalja, Délvidék és Erdély) mintegy 90 fiatalja képviseltette magát.

Az élmény

 

 

A regisztrációt követően, a viszontlátás öröme mellett zsíroskenyér és táncház várta a résztvevőket, akik egy átmulatott, illetve átbeszélgetett éjszaka után lelkesen vetették bele magukat a dolgok közepébe.

A találkozó „ürügyeként” szolgáló pályázatírási képzés elméleti részét követően, a talpraesett vezetők különböző gyakorlati feladatok által tesztelték az előzőleg csoportokra bontott társaság felkészültségét, Csadi Zoli pedig arról tartott előadást, hogy a Családi Kör tagjai hogyan tudják segíteni az alapítvány munkáját.

Este az ünnepi tüzijáték után extravacsi, majd örömzene következett.

Az esemény zárásaképp istentiszteletre invitáltak a szervezők.

Fontos megemlíteni, hogy a találkozók történelmében először indult bevetésre a Kantinkör, amely Hezsó vezetésével a konyhai munkákban állta a sarat, és gondoskodott a jelenlévők mindennapi kenyeréről.

A jóhangulatú program anyagi hátterét a II. Rákóczi Ferenc Alapítvány, valamint a Fabó Imre Alapítvány biztosította.

 

Bíró Árpi

 

 

Az érzés

 

Álmodom néha már
fényes nappal álmodom,
a múltidőre nyílik az ablakom,
és a pillanat törékeny szárnyakon,
bár itt repül, elkapni nem tudom,
vagy csak álmodom...

Álmaimban, hogyha megtalálom az elveszett időt

Igazából csak a hazaútra emlékszem tisztán – az ébredés, rádöbbenéseire, hogy most megint, tényleg vége, pedig az együtt indulás öröme még a búcsú pillanataiban is élt. Nagy csapat indult együtt haza, betöltve egy villamos kocsit. A találkozó pillanatai mind összemosódtak egy nagy emlékké, amely foszlányokban mosolyra késztet. Az érkezése ölelései, az első hogy vagy – ok. A kipakolás, a közös táncolás. Az előadás közti szünetek fellelkesült beszélgetései. A reggeli életmentő kávék. A nagy nevetések. Szeretetkitörések. Igazi, Rákóczis ölelések.

Nem tudni pontosan, mikor, mi történt. Csak a tapasztalat marad meg, vagy az a mondat, tudod. A batikolás… Vagy, mikor azt mondták, adnának pénzt a találkozós tervünkre. Mikor újra elénekeltük a Nélküledet. Mikor mellém ült valaki, és megszorította a kezem. Élesen él bennem az ismerkedés feszélyezett pillanatát követő első igazi nevetés. ( öööööööMari). A Mitől félek. Hogy mikor, kivel beszéltem. Őt nem ismerem. Odamenjek? Ismeretlenül is mosolygok. Már mindegy, hogy rákóczis jön velem szemben, vagy nem. Ha megkérdezik kik vagyunk, boldogan mesélem el. Vagy terelem el a tüzijátékra összegyűlt tömeg figyelmét azzal, hogy máshova nézek. Kifáradunk a sétában, aztán mégis telitorokból szól az ének, és a tervezett – most időben lefekszem helyett hajnalig beszélgetünk. Vagy elalszunk egy véletlen pillanatban, az éjszakázás helyett. Lábujjhegyen surranni a szobába, hogy ne ébredjen fel a többi. Leejteni egy könyvet, amire felriad mindenki… Felkelni reggel – és visszavágyni az ágyba  - mégis az első mosoly után úgy pörögni – úgy örülni, mint, aki nem is vágyik másra. Templomot keresni – nyafogni – aztán végül tényleg átélni, azon gondolkodva, hogy tényleg valami  felsőbb erő hozott a legjobb helyre minket… Visszarohanni, csomagokkal ölelni, aztán újra és újra elbúcsúzni.

Együtt utazni, elválni a pályaudvaron. Összetalálkozni mégegyszer véletlenül. Aztán a vonatra felülve, már biztosan érezni, hogy több váratlan találkozás nem lesz, senkit nem ölelhetünk meg újra – utoljára… Elaludni, és azt álmodni, hogy együtt nevetünk, felriadni mikor kérik a jegyet. Szétnézni, és tudni, hogy a másik fülkében ülnek még többen R – emberek. Azon gondolkodni, hogy mennyi idő volna elég számunkra, hogy ne legyen rövidnek tűnő minden találkozás. Szegedre érve az utolsó sor búcsúölelésen túl pedig azt érzem, hogy sehogyan sem érezném jól magam e nélkül – én így vagyok boldog, rákóczisan. Aztán még utánamszólnak, hogy:
“akkor, ősszel!”

 

Drenyovszki Andi