Idén én is Rákóczis lehettem...

Élménzbeszámoló az idei Rákóczi táborról.

Helga mesél

 

Július első két hetében huszadik alkalommal szervezte meg a II. Rákóczi Ferenc Alapítvány a Kárpát-medencei Fiatalokért a Magyarságismereti Mozgótábort. 3 autóbusznyi, 135 határon túli (erdélyi, kárpátaljai, felvidéki, délvidék) 14-18 éves fiatal 12 000 km-t utazott két hét leforgása alatt körbejárva, megismerve Magyarországot, történelmünk fontosabb helyszíneit és nem utolsó sorban egymást, egymás kulturális értékeit. Idén, a jubileumi huszadik mozgótáborban Vizaknai Helga, krasznai diáklány is részt vett. 

 

Helgát szinte attól a pillanattól kezdve ismerem, ahogy Krasznára költöztem. Édesanyja, aki történetesen munkatársam sokat mesélt róla. Tudtam, hogy fiatal kora ellenére ambíciós, öntudatos, sokoldalú, rendkívül talpraesett kislány. Érdeklődő, kíváncsi, amolyan mindent kipróbálni, mindent megtapasztalni típus. Valamikor június végén megtudtam, hogy Helga táborozni készül az anyaországba. Már akkor megbeszéltük, hogy ha hazajön, akkor majd mindent elmesél. És így is lett. Nekem kapóra jött, hogy a lányaim a nagyszülőknél nyaraltak, felhívtam magunkhoz egyik este és mindenféle zavaró körülményt kizárva csak hallgattam, és ittam a szavait. Helga mesélt, szinte megállás nélkül. Nekem pedig valami egészséges irigység járta át a testemet, lelkemet, hogy de kár, hogy nem vagyok már tinédzser, de kár, hogy nem tapasztalhatom meg ezt a csodálatos érzést, de kár, hogy annak idején nekem nem volt ilyen lehetőségem, és de jó, hogy ennek a kislánynak mindez sikerült. Mielőtt nekifogott volna történetének már tudtam, hogy életre szóló élményekkel gazdagodott. 

 

Mikor és honnan szereztél tudomást erről a táborról? – érdeklődtem a történet megszületésének körülményeiről. 

Három évvel ezelőtt az egyik krasznai diák a történelemtanárától hallott erről a táborról. - kezdte el történetét a tizenéves lány. Neki másodjára sikerült megnyerni a pályázatot, és amikor hazajött, akkor mindenkinek híresztelte, hogy milyen szenzációs volt, mennyi sok emberrel találkozott és milyen rengeteg élménnyel tért haza. Tudta, hogy én is nagyon szeretek táborozni, jönni-menni és szólt, hogy márciusban fogják kiírni a pályázatot, és ha érdekel, akkor próbáljam meg.  Én nagy lelkesedéssel meg is próbáltam, de az első alkalommal nem fogadták el a pályázatomat. Egy év múlva újra megpróbáltam. Akkor a II. világháború volt a téma és én interjút készítettem egy 94 éves bácsival az Alszeg végén és írtam egy szuper pályázatot. Annyira jó volt, hogy a történelemtanárom Zilahon elkérte és beleépítette a mesteri diplomadolgozatába. Egy hónap múlva, amikor megtudtam, hogy megint nem választottak be, akkor emlékszem, hogy el is sírtam magam. Idén márciusban, amikor kiírták a pályázatot, akkor úgy gondoltam, hogy mivel utolsó évem, mert jövőre már 19 éves leszek, utolsó esély, lesz, ami lesz, én megpróbálom. És jött az e-mail, hogy Kedves kiválasztottak… emlékszem, hogy akkor rendesen örömujjongásba kezdtem, hogy MEGVAN, SIKERÜLT. 

 

Helga naplószerűen mesélt nekem a 16 napos táborról, nyilván a teljesség igénye nélkül. Ezért elképzelhető, hogy van, ami kimaradt és van, ami őt részleteiben sokkal jobban lekötötte. Következzen hát időrendi sorrendben mindaz, amit ő a két hét alatt megtapasztalt, átélt, megtanult, magáévá tett. 

 

Első nap- június 29.

Erdélyből egy 45 fős csapattal, plusz a vezetőinkkel június 29-én, egy szombati napon érkeztünk meg Gyomaendrődre. Mi voltunk az első érkezők. Elfoglaltuk a szálláshelyünket a bentlakásban és vártuk, hogy megérkezzen a többi csoport. Ezen a délutánon történt meg a csoportokra osztás, 3 különböző csoportra osztottak minket összekeverve, melynek lényege, hogy minél jobban megismerjük egymást. Így jött létre a Rákóczi, a Bethlen és a Zrínyi csapat. Aykler Zsuzsa néni, a tábor megálmodója ismertette velünk a szabályokat. Másnap innen indult el a három autóbusz az ország három különböző pontjára és ezek a helyszínek végig forgószínpadszerűen váltották egymást a tábor ideje alatt.  

Második nap-június 30.

Másnap a Rákóczi csapat, melyhez én is tartoztam, első állomásként ellátogatott Debrecenbe. Itt felmentünk a református nagytemplomba, megnéztük a harangot, melynek 50 km-es körzetben hallani lehet a hangját. Megnéztük Munkácsy eredeti festményeit a Déri Múzeumba és estére megérkeztünk Miskolcra. Itt is bentlakásban szálltunk meg. Minden este bemutatkozó esteket tartottunk, hogy minél jobban megismerjük egymást, mert feladatként kaptuk, hogy három nap alatt meg kellett tanulnunk a velünk egy csoportba tartozó 45 fiatal nevét. Az is szabály volt, hogy naponta cserélgettük a helyeinket a buszon, hogy mindenki mindenkit megismerhessen. 

Harmadik nap-július 1.

Hétfőn megnéztük Aggteleken a Baradla cseppkőbarlangot. Idegenvezető segítségével körbejártuk a különböző helyiségeket. Ez követően elmentünk a diósgyőri várhoz, ami egy középkori vár. Bemutatták, hogy hogyan verték régen a pénzt és lehetőséget kaptunk mindezt ki is próbálni, amit haza is hozhattunk. Este Miskolcon, visszaérve a bentlakásba Ki mit tud?-ot játszottunk. Szavaltunk, énekeltünk, jeleneteket adtunk elő, amit másnap a bizottság elbírált és jelképes kis jutalmakkal díjazott. 

Negyedik nap- július 2.

Kedden Kassára látogatott a csapatunk II. Rákóczi Ferenc sírjához. A kassai dóm alagsorában megnézhettük a kriptát, amiben a maradványait őrzik. Megtudtuk, hogy itt nyugszik az édesanyja és a felesége is és azt is, hogy a selyempárnában, amin a csontjai vannak, van egy maroknyi föld a szülőföldjéről, valamint egy maroknyi föld Rodostóból, ahol meghalt, mindez összekeverve és aranyszalaggal átkötve. Ezt követően megnéztük Vizsolyban az első teljes, magyar nyelvre lefordított Bibliát, amit Károlyi Gáspár, valamint lelkésztársai végeztek. Felemelő érzés volt látni az első Bibliát. Ezután egy interaktív előadást hallhattunk a korabeli nyomdász technikákról. Megtudtuk, hogy régen 0,3 másodperc alatt kellett kinyomtatniuk egy oldalt, ahhoz, hogy időben elkészülhessenek egy darab Bibliával. Ezt az időt jó pár próbálkozás után a csoporttársaimnak is sikerült teljesíteniük. Következő állomásunk Tállya volt. Az itteni katolikus templomban keresztelték meg Kossuth Lajost.   Itt egy 400 éves pincészetet látogattunk meg, a Holló család borászatát, ahol borkóstoláson vett részt a csapatunk. A pincének az a jellegzetessége, hogy fekete nemes penész borítja a falát, ami a hordókból kipárolgó alkohollal táplálkozik, az elektromos vezetékek pedig papírbankókkal vannak elfedve, amiket a turisták hagynak itt emlékül, habár sokat megevett már az idő közülük.

Finom meleg pogácsával kínáltak meg és közben citerazenét hallgattunk. 

Ötödik nap-július 3.

Szerdán Egerbe mentünk, megnéztük a várat, láttunk korabeli ágyúkat. Ellátogattunk Gárdonyi Géza sírjához, aki halála előtt meghagyta, hogy csupán annyit írjanak a sírkövére, hogy Csak a teste… Ez nagyon elgondolkodtató, hogy a teste itt nyugszik ugyan, de a lelke tovább szárnyal az írásai révén. Az Ignác Könyvtárban mindenkinek az volt az érzése, hogy a Harry Potter filmbe csöppent. Mennyezetig érő polcok, gurulós létrák, rengeteg könyv. A könyvtárnak csupán egy százaléka magyar könyv, viszont több mint száz nyelven megtalálható a Biblia, többek között, amire a legbüszkébbek, hogy eszkimó nyelvű Bibliájuk is van. Estére Győrújbarátiba érkeztünk. Ez volt a soron következő csomópontunk. Itt is bemutatkozó estet tartottunk, a különbség viszont, hogy itt valami újat kellett magunkról mondanunk. Lényege pedig az volt, hogy ez által fokozatosan ismertük meg egymást.

Hatodik nap-július 4.

Szerdai első állomásunk Pannonhalma, a Pannonhalmi Bencés Főapátság volt. Megtudtuk, hogy 1996 óta a Világörökség részévé nyilvánították.  Az itteni templomot találtam az egész tábor alatt a legszebbnek. A bazilika érdekessége, hogy keleten és nyugaton óriási kerek ablakai vannak, ami azt a célt szolgálta, hogy reggel és este napfénynél tudjanak a szerzetesek imádkozni. Az apátság kertészetét is meglátogattuk, hatalmas területen gyönyörű, lila, illatos levendulaültetvényük volt. Ezt követően várost néztünk Győrben, ellátogattunk a püspökségre és a győri bazilikába, ahol Magyarország egyik igen fontos nemzeti ereklyéjét, a Szent László hermát őrzik, ami egy mellszoborba épített koponyaereklye. A győriek minden év június 27-én szentmisével és körmenettel tisztelegnek Szent László előtt. 

Hetedik nap-július 5.

A pénteki nap városnézéssel kezdődött. Sopronba utaztunk. Picit Velencéhez hasonlítottam ezt a várost a hangulatos kis utcácskái, terei miatt. A következő állomásunk Nagycenk volt, ahol Széchenyi István mauzóleumát néztük meg. Ez is egy igen fontos történelmi zarándokhely. Itt elénekeltük a Himnuszt, valamint a Székely himnuszt és futkosott a hideg a hátunkon, hogy mi most itt állunk, ahol a legnagyobb magyar nyugszik. Rendkívül felemelő érzés volt, hogy történetesen úgy esett, hogy én és a bánffyhunyadi csoporttársam voltunk azok, akik a megemlékezés koszorúját helyezhettük el a síremléknél. Fertőd és az Esterházy-kastély valami csodálatos volt! Végigmentünk minden kicsi szobán, láthattuk, hogy milyen fényűzésben élt. Érdekességképpen mutattak nekünk egy legyezőt, ilyen volt akkoriban minden udvarhölgynek, melynek mindkét oldalára volt rajzolva egy térkép, ami azt a célt szolgálta, hogy ne tévedjenek el az óriási birtokon. Hálószobákat is láttunk, amiben nem ágyak voltak, hanem kanapék és elmondták nekünk, hogy a régiek attól féltek, hogy ha fekve alszanak, akkor meghalnak, ezért ülve aludtak ezeken a kanapékon, a nők meg persze azért, hogy ne romoljon el a frizurájuk. Esterházy nagyon szerette a virágokat, külön kertészeket tartott, az udvaron bábszínházat építetett és az volt a szavajárása, hogy „Amit a császár megengedhet magának, azt én miért ne tehetném meg.” Akkora adósságba verte magát, hogy utódai több száz éven keresztül tudták csak visszafizetni. Mária Terézia császárnő is járt ebben a kastélyban. Este, amikor visszatértünk a szállásra színjátszó estet tartottunk.

 

Nyolcadik nap-július 6.

Szombaton elmentünk Székesfehérvárra, a koronázási városba, melyet Géza fejedelem alapított. Régen itt a bazilikában koronázták meg a királyokat. A város központjában volt egy Kati néni nevű rézszobor kis szekérrel maga előtt. Az idegenvezetőnktől megtudtuk, hogy tényleg élt régen a városban egy Kati néni, akik kis szekerével minden nap tejet, tejfölt és fertály kacsát árult. A városlakók annyira megkedvelték a nénit, hogy halála után a város szobrot emeltetett neki. Az a legenda kering, hogy aki megcsípi az orrát, annak szerencséje lesz.  Valami kell legyen benne, mert Kati néni orrán a festék lekopott már. Ezt követően Tihanyba mentünk, az apátsághoz. Ez már sokunknak ismerős volt, jártunk már itt. Ekkor már nagyon izgatottak voltunk, mert a következő úti célunk a Balaton volt, ahová fürödni ment csapatunk. Először átkeltünk komppal, ami nekem újdonság volt. Zamárdiban a strandon fürödtünk. Picit kiváltságosnak éreztük magunkat, mert mi voltunk a három csapat közül a legutolsók, akik a Balatonra érkeztünk és mindkét előző csapat nagyon rossz időt fogott ki, annyira, hogy fürdeni sem tudtak, mi viszont igen. Estére megérkeztünk Pécsre, ahol az előző nagyobb csomópontokhoz hasonlóan bemutatkozó estet tartottunk a helyi vezetőknek. 

Kilencedik nap-július 7.

A vasárnap városnézéssel kezdődött. Megtudtuk, hogy Pécs ókori neve Sopianae volt. Elvittek minket a Zsolnay Kulturális Negyedbe, körbejártuk az egész területet. Sakkoztunk, játszótereztünk. Később Kecskeméten, majd Budapesten, amikor elhangzott a Zsolnay kerámia szó minket olyan jóleső érzés töltött el, hogy igen, mi ott már jártunk. Utána Szigetvárra buszoztunk, ahol megmutatták nekünk az egész területet, ahol Zrínyi Miklós csatája zajlott. Itt találkoztunk egy marosvásárhelyi magyar emberrel, aki katonának beöltözve mesélte nekünk a történelmet és segédei ez alatt kardos bemutatót tartottak. Délután, amikor visszaértünk Pécsre egy történelemtanár tartott nekünk előadást Pécs történelméről, a török megszállásról. Elvitt minket a Belvárosi Gyertyaszentelő Boldogasszony-templomba, amit régen a törökök leromboltak, a helyébe pedig egy török templomot építettek, mely a város nagy dzsámija lett, Pécs egyik jelképe. Az egyik csoporttársunk játszott az ottani orgonán, csodálatos volt. 

Tízedik nap-július 8.

Hétfőn reggel Mohácsra mentünk. Az emlékhely bejárata olyan, mintha több ezer apró emberi csontból lenne kirakva. Idegenvezetőnk mesélt nekünk az itt elesett katonák emlékére állított hatalmas kapuról, majd átsétáltunk egy hatalmas, modern üvegépület alatt, ami a Szent Korona formájára lett építve. Itt, a fogadóteremben korabeli török és magyar ruházati kiállítást láthattunk, ezt követően pedig átsétáltunk a kertbe, a csata helyszínére, ahol a bácsi annyira megrázóan mesélte el nekünk, hogy milyen hidegvérrel gyilkolták itt a magyarokat, hogy sokunknak könny szökött a szemébe. Úgy becsülik, hogy 18 ezer magyar katona halt meg itt. Azt is elmesélte, hogy Szulejmán nem olyan ember volt, mint ahogy mi azt a tévéfilmsorozatban megismerhettük, hanem egy rettentő kegyetlen, szívtelen, hidegvérű gyilkos, aki a levágott fejekből 4 piramist építtetett, hogy megmutassa katonáinak a győzelmet. Itt is elénekeltük a Himnuszt, koszorúztunk és szavaltunk. Körbevezettek bennünket az egész területen, ahol több mint száz faragott gombfa van felállítva, 45 fokos dőlésszögben jelképezve, hogy a magyar sereg már szétesőben van. Mutatott egy gombfát, amit egy erdélyi fafaragó készített, ez az egyetlen, ami egyenesen áll.

A következő állomásunk Villány volt, ahol egy Európa szerte ismert bortermelő Tiffán Ede borászatát látogattuk meg és felhívták a figyelmünket, hogy úgy kóstoljuk meg a borokat, hogy nemrég Orbán Viktor járt itt borkóstolón. A bácsi elmesélte, hogy 2600 hektáros szőlője van, és szinte minden idejét a borászattal tölti. Elmondta azt is, hogy fehér szőlőt ezen a vidéken szégyen termeszteni, ezért kizárólag csak vörös borokkal foglalkozik és ezekből is csak a nagyon előkelő borokat kóstolhattuk meg. 

Tizenegyedik nap-július 9.

Kedden reggel elindultunk Kecskemétre, de előtte még megálltunk Szegeden a dómnál, amiről megint egyöntetűen az volt a véleményünk, hogy olyan, mint a Miki egér Walt Disney által elképzelt palotája, rengeteg sok toronnyal, érdekes tégla piros és fehér színekkel, kerek ablakokkal. A dóm jellegzetessége Fadrusz János Krisztus a keresztfán című szobra, ami 1900-ban a Párizsi világkiállításon fődíjat nyert. Mivel a művész nem talált senkit, akit felköttethetett volna modellnek a keresztre végül saját magát köttette fel, valaki lerajzolta, ami alapján majd kifaragta a szobrot. A csuklyát pedig azért faragta a fejre, hogy nehogy valaki azt higgye, hogy ő Jézus helyébe akar lépni. 

Ópusztaszeren megnéztük a Feszty-körképet. Nagyon érdekes volt látni, hogy elődeinknek mennyi nehézségen, mennyi csatán kellett keresztülmenni. Megálltunk az Árpád szobornál, valamint az Aranybulla-emléknél, ahol elmondták, hogy 2001-ben az emlékmű alatt egy széfben helyezték el Magyarország megyéinek vezetői a jövőnek szóló üzeneteiket.

Megérkeztünk Kecskemétre és vacsora után azt a feladatot kaptuk, hogy bemutatkozó és egyben köszönő leveleket kellett írnunk azoknak a kanadai családoknak, akik anyagiakkal támogatták a tábort. 

Tizenkettedik nap-július 10.

Szerdán meghívást kaptunk a városházára, aminek a teteje Zsolnay-kerámiával van befedve.  A díszteremben meghallgathattuk Kecskemét történetét és azt is elmondták, hogy ebben a díszteremben Erzsébet királyné is megfordult. A hivatal mögötti téren található a trianoni emlékmű, amit 2010 nyarán adtak át. Idegenvezetőink, a Máltai Szeretetszolgálat munkatársai vezettek minket körbe, ugyanakkor kaptunk tőlük egy-egy pici gyertyát piros, fehér, zöld szalaggal átkötve.. Az emlékmű Nagy Magyarországot ábrázolja, úgy, hogy a leszakadt részek különböző magasságban voltak elhelyezve. Ezen a Nagy Magyarország térképen meg voltak jelölve a nagyobb városok (Erdélyből Nagyvárad, Kolozsvár, Vásárhely és Brassó). Mindenki megkereste a térképen, hogy honnan jött. Döbbenetes volt a felismerés, hogy egy nyelvet beszélünk és mégis ennyi helyről jöttünk. Volt, aki egyedül állt, volt, ahol kisebb csoportokba verődve álltak.

A Bugaci pusztán lovasbemutatóval fogadtak, betyárruhákba öltözve csikós, lovas játékokat mutattak be nekünk. Pulikutyát, szamarat simogattunk, lovagoltunk, szürkemarha csordát néztünk. A puszta porát a kecskeméti élményfürdőben sikerült lemosnunk. Mindenki kapott másfél órát pancsikolni, kikapcsolódni, csúszdázni. 

A szálláshelyre visszaérve a Máltai Szeretetszolgálat munkatársai palacsinta partit szerveztek nekünk az alapítvány székhelyén, ahol a bemutatkozás után meséltek nekünk a tevékenységükről, mi pedig énekeltünk nekik. Evés után egyenként behívtak minket sorra egy irodába, ahol megajándékoztak bennünket egy pólóval, strandpapuccsal, édességgel, egy tájékoztató kis füzettel és mindenki le volt döbbenve, hogy két hete vagyunk itt és folyamatosan csak kapunk, kapunk és kapunk. Annyira jó érzés volt abban a tudatban álomra hajtani a fejünket, hogy mindenhol gondolnak ránk és nemcsak ránk, hanem mindhárom mozgótáboros csapatra.

Tizenharmadik nap-július 11.

Másnap reggel Esztergomba utaztunk, megtekintettük az esztergomi bazilikát. Hatalmas, gyönyörű épület, 58 mázsás haranggal. A Főszékesegyházi Kincstárban kegytárgyakból, miseruhákból láthattunk kiállítást. Amikor kijöttünk, a főbejárat mellett egy furulyás zenélt pénzért a hallgatóságnak. Fura volt, hogy a kísérőink odamentek hozzá és ő rögtön elkezdett egy ismert népdalt furulyázni nekünk. Utána két furulyát tett egyszerre a szájához, majd hármat és így játszott nekünk. Az állunk is leesett az ámulattól. Később kiderült, hogy a szervezők már 5 éve ismerik és minden évben szokott a táborozóknak muzsikálni. Kísérőink egy zacskót adtak át neki, amiről később megtudtuk, hogy egy kis ajándék volt a két hét múlva megszülető kisbabájuk számára. Olyan boldog volt a zenészünk, hogy azt öröm volt nézni.

Visegrádon megnéztük a várat, valamint a Duna-kanyart. Na, ott érzi csak igazán az ember, hogy milyen pici. Visegrád találkozóhely is volt, ugyanis itt találkozott mindhárom csapat egy közös ebéd erejéig. Mindhárom csapatnak a két hét alatt kellett írni egy saját himnuszt és egy csatakiáltást, amit itt elő is adtunk egymásnak. Nagyon jól telt. 135-ön hangoskodtunk, énekeltünk, persze civilizáltan. Később újra szétváltunk, felült ki kis a saját autóbuszára és elindultunk most már közösen Budapestre. Itt is egy kollégiumban szálltunk meg, de már vegyesen, nem csupán a Rákóczi csapat, hanem összekevertek minket. Éjszakai városnézésre indultunk, megnéztük a Művészetek Palotáját, a Nemzeti Színházat és felmentünk a citadellára. Néptáncoltunk, énekeltünk, a turisták csak ámultak-bámultak, valami japán turisták le is filmeztek.

Tizennegyedik nap-július 12.

Pénteken mind a 135-ünket idegenvezető segítségével elvittek a Parlamentbe. Komolyan mondom, sztároknak éreztük magunkat. Fémdetektoros kapu alatt kellett átsétálnunk, csipogóval átvilágították a kis cuccainkat, akárcsak a filmekben. Az első, amit láthattunk, az egy százezer gyufaszálból álló makettje a Parlament épületének, de nagyon élethű volt. Idegenvezetőnk felvilágosított, hogy az épület szimmetrikus, középen van a csarnok és az üléstermek kétfelől. Mondta, hogy abba, ahol folynak az ülések nem fog bevinni minket, de bevisz az ikerterembe. Mielőtt beléptünk volna az ülésterembe, egy kis előcsarnokba léptünk, ahol szivartartók voltak elhelyezve, mindenik külön megszámozva. Az idegenvezető néni elmesélte, hogy ez régen azt a célt szolgálta, hogy a cigarettákat nyilván nem volt szabad bevinni a terembe, ezért mindenki megjegyezte a sajátjának a számát, amit a gyűlés végén megkapott. Ha hosszúra nyúlt egy gyűlés, és érdekes dolgokat tárgyaltak, akkor azt mondták, hogy Ez a gyűlés megért egy Havannát, ha pedig túl hosszúra nyúlt egy-egy gyűlés, esetleg kevésbé fontos dolgot tárgyaltak, és már csak a hamu maradt, akkor az a mondás maradt fenn, hogy Ez a gyűlés egy csikket sem ért meg. 

Az Országháza Európa első olyan épülete, amely egyedülálló légkondicionálással rendelkezett az 1800-as években.  Az épületbe érkező levegő a tér két szélén álló szökőkút vízfüggönyén át jutott a szellőzőalagutakba, ez által hűtve a termeket. 

Behívtak bennünket a Vadászterembe, ahol megtisztelt jelenlétével Semlyén Zsolt miniszterelnök helyettes, valamint Gál Kinga európai parlamenti képviselő. Elmondták nekünk, hogy érezzük magunkat nagyon fontosnak, mert mindez egy magyarországi diáknak nem adatik meg és azért is, mert vezető egyéniségei vagyunk a közösségeknek, amelyet képviselünk az által, hogy elég bátrak és ügyesek voltunk megpályázni, megnyerni és végigcsinálni ezt a két hetes tábort. Érezzük magunkat picit felsőbbrendűnek az által, hogy minket ide beválasztottak. Az összetartás fontosságát hangsúlyozták. Érezzük, hogy nem vagyunk egyedül. Más is ugyanilyen sorsban van. 

Estére a szervezők kibérelték a Dunán a Rákóczi hajót, ahová meghívták a kanadai támogatóinkat egy sétahajókázásra, akik csak azért repültek ide Kanadából, hogy velünk lehessenek egy néhány óra erejéig. Ez megint filmbe illő jelenet volt. A hölgy támogatókat két fiú, a férfi támogatókat két lány kísérte fel karonfogva a hajóra. Csodálatos volt! Üdítővel, itallal kínáltuk őket, elbeszélgettünk, meséltünk magunkról, arról hogy ki honnan jött és mi szeretne lenni, ha nagy lesz. Körbejártuk a Dunát, lejöttünk a hajóról és egy hotelnek a vendéglőjében folytatódott a gálaest, amit a Duna televízió is közvetített. Köszöntő és köszönőbeszédek hangzottak el. Az eseményen részt vett Tőkés László is. 

Véget ért a vacsora. Visszamentünk a szálláshelyre, ahol még jó sokáig beszélgettünk.

Tizenötödik nap-július 13.

Aykler Zsuzsa néni, a tábor megálmodója filmproducerként dolgozott. Szombaton a Kitagadottak (Outcasts) című filmjét néztük meg közösen a Duna palotában, melynek könyvváltozatát meg is kapta mindenki ajándékba. Ezt követően a Szent István bazilikában részt vettünk egy misén. A szertartás végezetével újra a Duna palotába mentünk, ahol kerekasztal megbeszélést tartottunk a levetített filmmel kapcsolatosan. Erre az alkalomra volt Rákóczi mozgótáboros diákokat is meghívtak, akik 5 vagy 10 évvel ezelőtt vettek részt és Budapesten élnek vagy tanulnak. Zsuzsa néni megkérte őket, hogy meséljék el nekünk, hogy miben is változtatta meg a tábor az életüket. Szinte mind azt hangsúlyozták, hogy megbizonyosodtak arról, hogy nincsenek egyedül és nem létezik lehetetlen. Mindent lehetséges, csak akarni kell. Szélesítette a látókörüket. Olyan is akadt közöttük, aki a tábor alatt döntötte el, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz és az lett. Köszöntöttek minket a Rákóczi családi Körben, akinek minden volt táborozó, most már mi is tagjai vagyunk. Megígértük nekik és egymásnak, hogy hírét visszük a tábornak, hírét visszük annak, hogy ezt érdemes megpályázni, végigcsinálni.

Este mind a 135-en összeültünk, közösen énekeltünk, gitároztunk, beszélgettünk és végül elbúcsúztunk egymástól. Utolsó momentumként a kollégium folyosóján gyűltünk össze, ahol a szervező hozott egy fonalgomolyagot, amit egymásnak dobáltunk és elmondtuk, hogy miért volt jó az illető személyt, akinek dobtuk megismerni. Olyan szép mondatok hangzottak el, hogy sírni kezdtünk.   A tábor legfiatalabb résztvevője, egy tizenöt éves fiúcska szabályszerűen zokogni kezdett. Nagyon jó hangulatban telt el az utolsó együtt töltött esténk. Minden csapat elénekelte a saját himnuszát és a csatakiáltását. A Rákóczis legények mind ügyesek, mind szépek, a Rákóczis leányok fonott hajú virágok! Erre az alkalomra minden lánynak a csapatunkból befonták a haját. Nagyon jó hangulatban telt el az utolsó együtt töltött esténk.

Tizenhatodik nap-július 14.

Reggel korán keltünk, pakoltunk, reggeliztünk és elindultunk ki-ki haza. 

Helga történetének, a 20. Rákóczi Magyarságismereti Mozgótábornak a végére ért. Kérdésemre, hogy mivel lett gazdagabb azt válaszolta, hogy talán a hagyományok sokrétűségében. - Abban, hogy megláttam, hogy tőlünk 50, 100 akár ennél is több km-re milyen zenéket tanulnak, milyen táncokat tanítanak. – fogalmazott. - Nagyszerű érzés volt, megtapasztalni azt, hogy Szerbiában is ugyanúgy él a magyar, mint Erdélyben, sőt sokkal rosszabb körülmények között. Életre szóló barátságok születtek. Folytatásképpen pedig lesz októberben Kolozsvár mellett egy találkozó, amit a partiumi referens szervez, ahova mindenki hivatalos, aki részt vett az eddigi táborokban. Egy hétvégét fogunk együtt tölteni, amiből a szombati napon önkénteskedni fogunk valamelyik árvaházban, óvodában, segítünk, jótékonykodunk, ahol csak tudunk. Már most nagyon készülök. – fejezte be összefoglalóját a diáklány.

Tartalmas volt és bevallom szívesen hallgattam volna még, ahogy mesél. Arra gondoltam, hogy nagy kár, hogy az olvasó nem hallhatta a hangját, nem láthatta a szemét miközben mesélt. Valami megváltozott benne, azt hiszem, fogalmazhatnék úgy is, hogy felnőtt valamihez, tartozik valahová, tud valamit, amit más esetleg még nem. HOGY NEM VAGYUNK EGYEDÜL! 

 

 

 

 

 

 

Aki jövőre kedvet kapott és pályázni szeretne, az felveheti a kapcsolatot Vizaknai Helgával, vagy információkat szerezhet a www.rakoczitabor.hu internetes oldalon.