A fergeteges 16-os

<p> a Csodát kívülről figyelve... Miért tizenhat? Mert ennyit kapunk ajándékba. Tizenhat napot. Tizenhat napot, ami alatt mi negyvenhatan életünk minden egyes percét egymással töltjük. Megoszthatjuk a nehézkes ébredéseket, a felcsigázott részvételeket minden egyes programon, a  lelkes lakomázásokat, a hangulatos buszozásokat, melyeket egetrengető éneklések színeznek. Továbbá minden este - kisebb-nagyobb unszolgatások eredményeképp - együtt térünk nyugovóra. De persze mindez nem ilyen egyszerű. </p>

 

Mindig a kezdet a nehéz - szokás mondani, azonban ha túllépünk esetleges gátlásainkon, összeszedjük minden bátorságunkat, és nyitottá válunk környezetünk és egymás iránt, akkor már rögtön könnyebb elindulni azon az úton, mely végül a Csodához vezet.

Így kezdődik tehát a 2010-es Rákóczi tábor Bethlen csapatához tartozó 42 táborozócska és 4 vezetőjük története. Első napokban kissé még idegenkedéssel, melyet az extrovertáltabb résztvevők hangoskodása és nevetése tör meg, ezt később a többiek felbátorodása kíséri. Végül a legcsendesebb és legvisszahúzódóbb emberke arcán is megjelenik a mosoly, megszabadul védőpajzsától, és elkezd befogadni, ugyanakkor önmagából is ad kifele.

2008-as táborozóként meglepetten figyeltem, ahogy újabb és újabb barátságokat sikerült kialakítani a csoportunkon belül, az idén pedig segédvezetőként már kíváncsian vártam ugyanezt látni kívülről. Amikor a résztvevők már mocorogni kezdtek, ülőhelyeket cseréltek a buszon, és egyre inkább érdeklődtek egymás iránt, elégedett örömmel nyugtázhattuk, hogy bizony nekik is részük lesz ebben az élményben.

Mindehhez szerencsére a program is nagyon adta magát. A Szigetközben megejtett kenuzós délután, a győri focizós és barátkozós-játszós este után a csoport hihetetlenül feltöltődött, így a harmadik nap (!) végén már azon töprengtünk, hogy ennél többet hogyan is nyújthatnánk nekik (talán helikopterrel...). Mindezek mellett büszkén figyeltük, ahogy talpraesettségüket és a környezetük iránt való érdeklődésüket bizonyították a pécsi jogi előadást követő „műhelymunka" során. Szabadidejüket is igyekeztek együtt tölteni, Pécsett kaptuk rajta őket amint a főtérre kiülve gitározgattak és énekelgettek. Kecskeméten született az idulójuk, melynek tartalmát még előlünk is igyekeztek titokban tartani, amíg lehetett. A miskolci kimittudon fellépő Kicsi Csilla együttes mellett a tehetségüket megmutató bethlenesek hatalmas sikereket arattak, és megkérdőjelezhetetlenül lenyűgözték közönségüket.

A miskolci helyszínt Budapest követte, ahol már mind a három csapat (Rákóczi, Bethlen és Zrínyi) együtt tartózkodott, így tehát már gyakorlatilag nem lehettünk csak mi egymás között. Ezt tudván, a Miskolcon töltött utolsó esténk egy elő-búcsúzást kívánt, ahol már sokan könnyeket is potyogtattak. Fontos volt tehát már itt elkezdeni magyarázgatni, hogy ez itt valaminek a kezdete, nem csupán egy vég!

Budapesten lehangoltság és elkeseredettség kerítette hatalma alá csoportunkat, hisz a fizikai fáradtság ellenére senki nem akart megbarátkozni a gondolattal, hogy pár napon belül haza kell utaznunk. „Carpe Diem!" tehát.

Az ünnepélyes kis-zárót követő saját bethlen-záró, majd a hajnalba nyúló énekelgetés és a reggeli indulás előtti búcsúzkodás körvonalazta azt a rengeteg szeretetet, törődést és kedvességet, amit mi a 16 nap alatt megosztottunk egymással.

Táborosnak lenni egy külön, csodálatos és elmondhatatlan élmény. Csak az értheti ezt meg, aki részese volt ennek a Csodának. Ezzel párhuzamosan pedig a táborozó csoportok vezetését segíteni egy teljesen más, egyedi érzés, mely nyilván mégis kapcsolatban áll a fent említettel. Én végtelenül hálás vagyok, hogy itt lehettem, hogy Veletek lehettem, hogy adhattam (nem csak gyógyszert, remélem...), és hogy ilyen sokat kaphattam is Tőletek.

Kiss Csilla Renáta :o)